Mottó:
„… mindazt, amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szervezõdött közösség képes végrehajtani és ellátni, egy nagyobb és magasabb szinten szervezõdött társulásra áthárítani jogszerûtlenség és egyúttal súlyos bûn, a társadalom helyes rendjének felforgatása, mivel minden társadalmi tevékenység lényegénél és benne rejlõ erejénél fogva segíteni köteles a társadalmi egész egyes részeit, ellenben soha nem szabad bomlasztania, vagy bekebeleznie azokat.” (XI. Pius: Quadragesimo anno 1931.)

Tisztelettel és barátsággal köszöntöm a kedves látogatót a Magyar Faluszövetség honlapján.

A legkisebb települések összefogását, érdekeik képviseletét felvállalván már megalakulásunkkor külön gondot fordítottak alapítóink a helyi értékek lehetõség szerinti bemutatására és védelmére. A lokalitás jelentése és jelentõsége napjainkban átalakítás alatt van. A korszellem, vagyis a fogyasztás-vezérelt globáltársadalom formálódása a pár évtizeddel ezelõtt is még természetesnek tekintett jóléti, vagy ellenkezõleg nyomasztó életszínvonalú nemzetközösségek statikusságát felolvasztotta, ennek következményeként pedig viszonylagossá váltak a bennünket összetartó kötelékek. Talán nem vagyok egyedül azzal a kiábrándultsággal, amit az egykori Trabantos, Moszkvicsos valóságból a sóvárogva áhított menõ autók álomvilágába jutással egyidejûleg remélt könnyed elégedettség nyugalmának elmaradása miatt érzek.
Kétségtelenül vagyonosabbá váltunk (legalább is polgáraink többsége), azonban biztosan többen vagyunk azok, akik kínzó fájdalomként hordozzuk lelkünkben az egykori álmok hiányát. A politikai-gazdasági-lelki diktatúra megszûnésében bízva bíztunk, és tudtuk: csak idõ kérdése, hogy a falvak, a városok, a nemzet közössége végre ismét önmaga sorsának alakítója legyen. A szabadság ránk zuhant koronája azonban egyre inkább abroncsként szorítja fejünket, lehetetlenné téve még a tõle való megszabadulást is.
Lehet-e ilyen gyötrelemmel huzamosabb idõn át együtt élni egyénnek és közösségnek? Meg lehet-e szokni az álomtalanság ürességét, az örökös hétköznapok újabb és újabb, egyre erõsödõ versenyét? Lesz-e a munkanapokat követõen egyszer pihenõnapja, lesz-e vasárnapja népünknek? Egyáltalán tudjuk még, hogy pihenni is kötelesség, és hogy mire való a vasárnap?
A mottóként választott idézet a leginkább összetett, minden közösséget méltó kihívások elé állító alapelv, a szubszidiaritás összefoglalása. Igazságtartalmát inkább a kisebb közösségek hangoztatják, és kérik számon a nagyobbakon az érvényesülését. Ám mennyivel hatékonyabban használhatnánk adottságainkat, ha a számonkérés helyett a saját eszközeinkkel segíteni iparkodnánk a társadalmunk egészének boldogulását?
Mondják, hogy a semmiképp sem saját érdemeinkért kapott rendszerváltás óta Magyarországot a 3200 „kisköztársaság” egymás elleni küzdelme jellemzi. Ha így volna, már nem itt tartanánk. A respublika ugyanis két latin szó, a „res” (ügy, dolog) és a „publica” (közös) összevonásából született. Azt a társadalmi Rendet(!), államformát jelenti, ahol nem a születési helyzetébõl adódóan, nem is az irányító hatalmat erõszakkal magához ragadva válik valaki a közhatalom birtokosává, hanem a polgárok szabad akaratukból, választások útján bízzák rá személyes ügyük, sorsuk igazgatását a maguk közül való, önnön képmásukat is magán hordozó kép viselõkre. Teszik ezt abban a hitben, hogy az Õ személyes ügyük (céljuk, gondjuk, erõfeszítéseik), a közösség ügyévé (céljává, gondjává, sikerévé) válik, arcvonásaikat pedig viszontláthatják az adott közösségrõl önmaguk, és mások által formált összképen.
Szerencsétlen sorsú Hazánkra azonban napjainkban egyre inkább a globáltõke által vezérelt, tízmillió magánügy társadalmi berendezkedése, a „resprivata” formációja jellemzõ. A „kaparj kurta” elvére épülõ sok-sok magánügybõl viszont lehetetlenség köztársaságot, nemzetet építeni.

Minél kisebb egy emberi közösség, annál több lehetõség van az egymás iránti figyelmesség, a türelem és megbecsülés kinyilvánítására. Falvaink népességének egyre több helyen szinte családivá apadása vajon az egymásra utaltság érzésének fokozódásával jár együtt? Bízhatunk-e víg esztendõkben a múlt és a jelen bûneiért való megbûnhõdésünk után?

Egyesületünk a magyarországi falvak szövetét hivatott erõsíteni. Nem birokra kelve nagyobb testvéreinkkel a városokkal, hanem a tanyákon élõk hõsies helytállását is a közös erõfeszítésekhez adva gazdagítani akarjuk teremtett világunk értékeit.
Nemcsak õrizõi, de alakítói, jó gazdái akarunk lenni a magyar vidéknek. Olyan örökösök, akik nemcsak gondozni, hanem valóra váltani is képesek az õsök álmaként ránk hagyott testamentumot.
Nem projektnek tekintve a Hazát, amit ha elrontunk, legfeljebb egy másik projektbe vágunk, de földi otthonunknak, ahol Élnünk (s halnunk) kell.

A közös ügyeinkért erõfeszítéseiket és adottságaikat egyesíteni képes, egymás hitét és áldozatkészségét személyes példákkal is erõsíteni kész faluközösségek alkalmas építõkövek egy reményteli, de értékzavaros és példaképeitõl megfosztott ifjúság álmainak valóra váltásához.

Isten segítsen bennünket, hogy tiszta szándékunk valóra váljék!

Szabó Gellért